Ez a bejegyzés pontosan 2 évvel a legelső után kerül fel. Huh. Nem tűnik ennyinek, de pont a napokban mondta valaki, hogy miután betöltöd a huszat csak úgy repül az idő. Előtte meg vánszorog. Talán így van. Majd egy másik húsz év múlva nyilatkozom

Ez volt az eddigi legnagyobb megmérettetés az életemben, amit én választhattam. Talán voltak korábban olyan dolgok, amik sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem, és nehezebb volt túltennem magam rajtuk, de azok is kellettek ahhoz, hogy ezt végig tudjam csinálni. Mert muszáj volt. Ha ezt nem teszem meg, akkor bizonyosan kijelenthetem, hogy ma például nem járnék egyetemre. És talán már rég magamba fordultam volna, elszöktem volna otthonról, hülyeségeket csináltam volna…és nem azért mert nem szeretem a családomat, és mert nem vagyok tekintettel senkire. Hanem azért, mert saját magamnak kell megoldanom a problémáimat, és ez mindig is így lesz. Én mindig a nehezebb utat választom, ha erről van szó. Amikor döntést hozok átgondolom azt, amit nálam idősebb és tapasztaltabb emberek tanácsoltak, de a végén megrázom magam, és azt teszem, amit én akarok. És nem érdekelnek a következmények. Viszont beismerem, ha hibáztam. Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy ha nem megyek külföldre, akkor itthon próbáltam volna megtalálni önmagam, és lehet, hogy nem lett volna ilyen boldog vége

Mert én azért indultam ilyen nagy útra, hogy megtaláljak valamit, ami régen bennem volt, de valahol az úton elveszítettem. Nehéz pontosan szavakba önteni, hogy mi is az…de ezt szokták érezni az emberek. Amikor belefásulunk dolgokba, már nem nagyon tud örömet okozni bármi is, eltávolodtunk mindenkitől akit szeretünk, és csak a saját kis világunkban vagyunk hajlandóak létezni. Akkor nincs ott az a bizonyos valami (spirit, boldogság?), amiért úgy érezzük, hogy érdemes élni. És azt hiszem, hogy most, itthon, ezzel az úttal a hátam mögött, megint csak szerencsém volt, és sikerült megragadnom a fonal végét. Nem mondom, hogy a markomban van, még kicsúszhatna az ujjaim közül, de nem hagyom. Ahhoz túlságosan is nagy erőfeszítésembe került idáig eljutni. Átírni a gondolataimat, az életemet. Rájönni, hogy mi az amit valóban akarok. Néha ez is elég nehéz. Én például nagyon tisztelem azokat az embereket, akik mondjuk évek után abbahagynak valamit (munka, tanulás, vagy pl. elválnak, leszoknak a cigiről stb.), mert arra már rájöttek, hogy mit NEM akarnak. A semminél sokkal jobb, és így is soksok ember előtt járnak. A legtöbben nem teszik meg. Vagy nem merik, vagy kényelmesebb maradni. A kényelem, és a langymeleg azonban nem lehet faktor, amikor az ember a saját életéről beszél. Mert igenis kellenek a hatalmas pofonok, az összes érzést meg kell élni a skálán ahhoz, hogy a végén a mennybe juss. És ha már ott vagy, akkor folytathatod a munkát, hogy ott is maradj, és ne zuhanj vissza a pokol mélyébe.

Mert bár nagyon elcsépelt, de a saját boldogságáért mindenkinek magának kell megdolgoznia. Márcsak azért is, mert nincs 2 ember, akit ugyanazok a dolgok tennének boldoggá, és kiegyensúlyozottá. Hasonlóságok lehetnek, de nincs két egyforma életút. Kb. 16 voltam, mikor a tinédzserkori drámázásom a tetőpontjára ért, és iszonyúan jókat veszekedtem anyukámmal. Ő kiabált, én meg jéghideg, nagyon durva megjegyzésekkel reagáltam. És egyszer azt mondta, hogy bármennyire is ágálok a sajátom ellen, sosem cipelném más keresztjét. Nem tudnám. Az nem az enyém, nem nekem tervezték. És milyen igaza volt. Mindenkinek csak a saját démonai jutnak. Az elmúlt két évben sikerült megismerkednem néhány újjal is, de főleg azok vettek körül, amik korábban is. És meg lehet tanulni együttélni velük. Vagy le lehet győzni őket. Nagy különbség, és könnyen azt lehet hinni, hogy mi nyertünk, miközben még mindig ott vannak. Olyankor még bátrabbnak kell lenni Talán ez a kulcsszó. És a hit. Nem muszáj semmiféle felsőbb hatalomban hinni, az már bőven elég, ha magunkban képesek vagyunk. És elég bátornak lenni ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy nem hiába hiszünk, igenis lehetséges bármi, amit szeretnénk. Nem lottónyereményekről beszélek, hanem olyan dolgokról, amiket BÁRKI megtehet, a saját erejéből képes elérni. Ha hajlandó érte megdolgozni. Ez a harmadik faktor. A hit-bátorság-kitartó munka triumvirátus tehát bárkit képes bárhova eljuttatni. Aki nem hiszi, akár el is kezdhet személyes tapasztalatokat gyűjteni a témában

Kiskoromban általában kinevettek, mikor kijelentettem, hogy én bizony egyszer megnézem a dínókat a new yorki természettudományi múzeumban. Később azt nem hitte el senki, hogy én bizony egy nap ott fogok állni a Golden Gate hídon. Aztán ahogy teltek az évek, általában akkor is mosolyogtak az emberek, mikor kijelentettem, hogy én bizony fogok külföldön élni. Méghozzá angol nyelvterületen (néhány hete a szobám pakolása közben kezembe akadt a naplóm, és az egyik bejegyzésben feketén-fehéren ott állt: “18 éves koromban kiköltözöm Amerikába.” Bár késtem 2 évet, de attól még félelmetes…). És hallgattam rájuk? Hát nem. Nem mondom, volt olyan időszak, amikor a sok negatív energia az életemben majdnem túl sokáig tartott a víz alatt, de én már akkor is jobban vágytam egy kis levegőre. Kapkodtam érte, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, de muszáj volt. Nem tudtam elengedni. Tudtam, valahol, nagyon mélyen, hogy én vagyok az egyetlen, akin múlik. Senki más. Bánthatnak, megalázhatnak, de elpusztítani nem tudnak. És ha már élek, akkor én a legjobbat akarom kihozni ebből az életből. Lehet, hogy van következő, de az is könnyen előfordulhat, hogy nincs. Szóval inkább erre a mostanira kell koncentrálni. A két év alatt odáig jutottam, hogy többé már nem hiszem el, hogy van olyan, hogy: “túl késő”, “lehetetlen”, és “nincs”. De VAN, és LEHETSÉGES, és NINCS KÉSŐ. Ennyi.

Itt ülök Szegeden, a szobámban. Mint már az előző bejegyzésben említettem, eléggé aggódtam, hogyan is fog ez működni. Néhány hétig nagyon furán éreztem magam, volt, hogy sírtam is mindenféle különösebb indok nélkül egy hosszabb nap után, de ezt betudom az itthoni sokknak. Itt kicsit lassabb az élet, mint amihez hozzászoktam, de élvezem, hogy én gazdálkodhatok a saját időmmel. Hogy olyan szabadságom van, ami nem sokszor lesz ezután az életemben. Pl.: “Olyan fáradt vagyok, inkább nem megyek be előadásra.”, vagy “Kedd este? Szerda este? Tökmindegy milyen nap, menjünk bulizni.”. Szabad vagyok, itt egy újabb esély, hogy egy csomó emberrel megismerkedjek, új helyen lakom, azt tanulom, amit mindig is szerettem volna…és megmaradtak a kinti barátok is. Itt is ugyanolyan segítőkészek, gondoskodóak, mint kinn. Meghallgatnak, együttéreznek, segítenek, megnevettetnek. És most már itt van a családom is. Csak pár óra a vonaton, és a szobámban vagyok. És Anya megkérdezi, hogy mit főzzön, és cserkészkedhetek miközben begyújtom a kályhát, és kiszaladnak elém a kutyák…ezek nekem nagyon fontos dolgok. És most egy életre megtanultam értékelni őket. Nem fogom többet elfelejteni, hogy milyen szerencsém van, hogy ennyi emberre támaszkodhatok (még ha néha ágálok is ellene kegyetlenül), hogy egészséges vagyok és épelméjű, és hogy meg vagyok győződve róla, hogy nekem minden sikerül. És mindig megkapom, amit akarok.

Mert ez most is így volt. Elindultam úgy, hogy minden rossz volt, család, barátok, suli, de főleg önmagam. Gyűlöltem önmagam lenni, egy szenvedés volt minden nap, szélmalomharcot vívtam. És a 2. év végére hogy áll a mérleg nyelve? Család, barátok, suli: hatalmas pipa. Minden jó úton halad. És én? Mint mondtam, nem vagyok még az út végén…és nem is álltatom magam azzal, hogy valaha is odaérek…de mostanra az is elég, hogy elkaptam a fonal végét, és nagyon erősen szorítom.

KEDVES OLVASÓIM! NAGYON KÖSZÖNÖM A KITARTÁSOTOKAT, AZT HOGY VÉGIGKÍSÉRTÉTEK AZ ELMÚLT 2 ÉVEMET. AKÁRHONNAN IS TÉVEDTETEK ERRE A BLOGRA, REMÉLEM TALÁLTATOK ITT VALAMIT, AMIN ELGONDOLKODTATOK, VAGY CSAK NEVETTETEK EGY JÓT. KÖSZÖNÖM A KEDVES KOMMENTEKET! KÖSZÖNÖM, HOGY GONDOLTATOK RÁM KARÁCSONYKOR, A SZÜLETÉSNAPOMON, ÉS AMIKOR ROSSZ KEDVEM VOLT! ELMONDHATATLANUL SOKAT JELENT NEKEM A TŐLETEK ÉRKEZETT TÁMOGATÁS. KÍVÁNOM, HOGY MINDENKI TALÁLJA MEG A LELKI BÉKÉJÉT, ÉS A BOLDOGSÁGÁT, ÉS TELJESÜLJÖN MINDEN ÁLMA. ÉS KI TUDJA…LEHET, HOGY EGY NAP MÉG KERESZTEZIK EGYMÁST AZ ÚTJAINK. REMÉLEM ÍGY LESZ

MINDENKINEK SOK PUSZI ÉS ÖLELÉS,

Dóri

P.S.: És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban: köszönöm Anyukámnak és Apukámnak az örökös támogatásukat, és szeretetüket. Nélkületek nem sikerülne KÖSZÖNÖM.

Elég hamar megérkeztünk, kiszedtük a csomagokat, byebye taxi. A töménytelen mennyiségű cucc miatt szükségünk volt 2 ilyen tologatós kocsira. Mikor mentünk be a forgóajtón, az én tornyom egyből le is borult…semmi gond, meg sem lepődök már az ilyeneken Visszacibáltam a dolgokat a kocsira, aztán mentünk bőröndöt mérni. A carry-on bag-em mindössze 18 kg volt. Egyébként tíz lehetne Úgy gondoltam nem leszek ennyire pofátlan, ezért kipakoltam úgy, hogy csak 14 kiló legyen És gondoltam, hogy majd használom a kedves mosolyomat meg a két szép szememet, ha valaki rákérdez a dologra A nagybőröndök nem voltak túlsúlyosak, úgyhogy a feladásnál nem volt gond. Bár mikor becsekkoltunk, kiderült, hogy Zsófi jegyével nincs minden rendben, ugyanis elfelejtették törölni a Bécs-Budapest járatát. Még szerencse, hogy időben kimentünk a reptérre, mert ezzel is elszórakoztak vagy 1 órát. De lehet, hogy volt az több is. Mindenesetre valahogy minden megoldódott, és mehettünk az átvizsgálásra. Külön sorba kerültünk, én persze a nagy sietségben elfelejtettem kivenni a laptopokat (igen, 2 volt) a táskából, így egy terebélyes, feka néni le is kapcsolt. De nagyon kedvesen mosolyogtam, és sűrűn sorryztam, úgyhogy a végén minden probléma nélkül mehettem tovább, csak még egyszer átfuttatták a cuccot.

Zsófit is átengedték, innen már semmi nem történhet, 24 óra múlva OTTHON leszek!!!!!! Nagyon boldog voltam, alig bírtam ki a repülőutat. A JFK-n még ettünk egy utolsó uzsonnát, aztán vártunk, hogy felszállhassunk a gépre. A nagyon kedves hölgy a becsekkoló pultnál egymás mellé ültetett bennünket, így mind a ketten szélre kerültünk. A repülőn 3 sor volt, én a bal oldal jobb szélén, Zsófi pedig a középső sor bal szélén ült. Még az elején odaadtam neki a takarómat és párnámat, mert tudtam, hogy nagyon fázós Aztán kis filmnézés, vacsora, és próbálkozás az alvással. Ez meg is rekedt ezen a szinten, sehogy sem volt jó. Volt néhány légörvény is útközben, de én tudtam, hogy nekem pár óra múlva rétest kell ennem, úgyhogy semmi airplane catastrophe szóba nem jöhet Zsófi aludt valamennyit, én egy idő után, kezdtem megunni az életemet, de ekkor már hozták a reggelit, és közölték, hogy mindjárt leszállunk Bécs-ben!!! EURÓPA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Itt már megengedtem magamnak egy csendes “Welcome home Dóri!”-t, hiszen Európa is az otthonom. Nem csak Magyarország. És akkor végre leszálltunk. Esett az eső, de nem számított. Csak az számított, hogy már olyan közel vagyok, hogy azt nem is tudom elképzelni. Zsófi megengedte, hogy felhívjam anyukámat a mobiljáról. Ő nagyon meglepődött, és kérdezte hol vagyok Hát már mindjárt otthon basszus, úgyhogy irány a reptér!!!!!! Bécsben persze késett a gép, ezért történhetett meg az, hogy unalmamban bejegyzést írtam Eufórikus érzés volt, akárhogy is nézem. Furcsa volt nagyon minden, és hideg is volt egy kicsit, de szerintem soha nem voltam még ilyen boldog. Mikor végre kivittek minket a miniatűr repülőgéphez, már tudtam, hogy csak egy dolog kell a teljes boldogsághoz: a bőröndjeim. És akkor, ott egyből meg is láttam, hogy már mind a 2 a csomagtérben várakozik arra, hogy majd Budapesten viszontlássam őket. Yessyessyess!!

Az út rövid volt, és instabil. Helyi idő szerint, szeptember 16.-án, délelőtt fél 12kor leszálltam Ferihegyen.

“Itthon vagyok. Itthon…ITTHON VAGYOK!!! – Basszuskulcs, itthon vagyok. – Itt a busz, jól van. Ezzel szépen bemegyünk. – Bőröndök. Jöjjenek már. – Megvan az egyik! Ééés, ott a másik is, igen!!! – Elvámolnivaló? Miről beszélnek, jó lesz nekem a zöld kapu is. – Nem is olyan egyszerű 3 bőröndöt tologatni, még akkor sem, ha összesen 12 kerekük van. – Huh, zöld kapu, zöld kapu, gurulj már bőrönd!!! – Huh, nem kapcsoltak le, és kinyílik… – Hol van…anya—›már a nyakamban, és sír – És én is sírok…de csak egy kicsit, mert még túl sok más érzés van bennem. – Lepény? Pálinka?? Köszi, most repültem át egy óceánt. – Hogy jót tesz? – Ha te mondod…Egészségünkre, üdv újra itthon!”

Olyan bénítóan boldog voltam. Totál pörgés és eufória, és minden mondatnál elcsuklott a hangom az elején, és mindehol magyarul beszéltek, és magyarul voltak a kiírások, és nem mérföldben, hanem kilométerben voltak megadva a távolságok…

Kérdezték, hogy hova, mit szeretnék. Mondtam, hogy szeretném látni a Parlamentet. Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy megmagyarázhatatlan módon rengetegszer álmodtam az épülettel kinn. Valahogy mindig fölbukkant. Szóval gondoltam személyesen is lecsekkolom áll-e még

Így is történt, bementünk, megnéztük, át a Lánchídon, kis sightseeing az autóból, aztán irány haza. Azért meg van az az előnye a 2 év után hazatérésnek, hogy legalább egy napig mindent megkap az ember, ami csak kiesik a száján D Hazafelé megálltunk a kórháznál, ahol régen dolgoztam, és gyorsan megölelgettem a kollégáimat egy kicsit. Anya közben fölvette a tortámat )) Mert nekem nem csak rétes kellett mire hazajövök, hanem oroszkrém torta is, mazsolák nélkül. Családtagjaim erre azért nem vállalkoztak, de néhány kedves konyhásnéni igen Még felvettük a Laja autóját, ami azt eredményezte, hogy én vezettem hazáig. LOL Anyának lehet volt egy kis halálfélelme, de becsületére váljék, hogy csak annyit mondott: “Óvatosan a pedállal kislányom, mert ha ugrál az autó, akkor bizony nem fogsz tortát enni.” ) Tök ügyes voltam, csak az első 10 perc volt überfura, utána ment mint a karikacsapás. Mondjuk az udvarba beálláson még van mit csiszolni (az se az én hibám volt, hanem a kutyusé, aki ugrált, én meg féltem, hogy elütöm:).

Na és ki várt otthon? A keresztanyukám, és az idősebbik fia. Előbbi csak azért vett ki szabadnapot, hogy nekem túrós rétest süssön. Nekem van a legkirályabb családom a világon!!! Hogy tud valaki engem ennyire szeretni???? És ez igaz a többiekre is, akik mind eljöttek, bár másnap reggel a legtöbben dolgoztak. Szóval nagyon meg voltam hatódva, hogy amikor beléptem, akkor olyan sós túrós rétes várt az asztalon, amilyet a mamám szokott csinálni. Nem ám réteslapból! Kb. ez volt az a pillanat, amikor elsírtam magam, miközben ettem a rétest, és mentem körbe a házon, nyitogattam ki az ajtókat. Minden annyira furcsa volt. Igazából a legtöbb dolog ugyanolyan maradt, csak pl. voltak olyan apróságok, hogy a hűtőn az a képeslap volt, amit én küldtem New York-ból, vagy DC-ből. Néhány új bútor, a szobám kicsit átrendezve, és már a korábban hazaküldött cuccaim is ott tornyosultak.

Annyira megkönnyebbültem. Otthon…komfortérzés. Nem tudom, hogy egy kívülálló ezt mennyire tudja átérezni, de csak abba gondoljatok bele, hogy milyen jó érzés hazamenni egy hosszabb külföldi út után, vagy hétvégére beugrani, ha már nem lakik otthon az ember. A szobám közepén ültem le végül, és elkezdtem feltúrni a bőröndöket ajándékok után, miközben beszéltem, és beszéltek hozzám, és csörgött a telefon, és megint sírtam…:) Nagyon fáradt voltam már, de nem tudtam aludni. Csak néztem az órát, és vártam, hogy végre fél 5 legyen, és megérkezzenek az első emberek. Közben képeket, meg videókat mutattam, és közben végigkóstoltam a menüt Mióta elmentem nem ettem egyszerre ennyit Aztán valahogy csak elvánszorgott az a maradék 2 óra, és elkezdtek jönni az ismerősök, családtagok, barátok. Kb. mindenkinek a nyakába ugrottam, és jóóól megölelgettem A bátyám meg is jegyezte, hogy milyen fura új szokásokat vettem fel Nagyjából mindenki ugyanúgy nézett ki, mint 2 évvel korábban, egyedül a 18 éven aluli gyerkőcökön döbbentem meg. De rajtuk nagyon. Mikor megláttam az unokahúgomat, azt hittem elájulok. Ki ez a gyönyörű lány, és mit tettél a cuki kis Katával???? Huh, ilyenkor érzem azt, hogy én is olyan öregember leszek, aki folyton azt mondogatja, hogy “Bezzeg az én időmben…” Az unokaöcsém nem tudott jönni, mert hiperfontos röplabdáznivalója akadt, ugyanis benne van az ifi válogatottban, és az apja nem engedi ám lazsálni még az én kedvemért sem Sebaj, ő külön látogatást kapott, 24 órán belül Igazából nagyon meglepődtem, hogy mindenkitől kaptam valami welcome home ajándékot. Nem kellett volna nekem semmi más, attól voltam a legboldogabb, hogy ott, akkor mind együtt voltunk. Persze nagyon jól esett, és tényleg olyan szerencsés vagyok, hogy azt nem tudom elégszer elmondani, és tudatosítani magamban. Voltak egy páran, akik úgy gondolták szerintem, hogy most érkeztem valami kiképzőtáborból, ahol nem adtak kaját, mert ilyeneket hoztak, hogy fél kiló muffin, házi készítésű túrótorta, ischler (ebből is egy szolid méretű doboznyit), csokik, és még több rétes. Ja, és drága Attila bár nem tudott maradni, de azért legyártott vagy 100 fasírtot. És mielőtt elment közölte, hogy mindet nekem kell megennem (ilyenkor érzem, hogy semmi sem változott, mikor a fiúk a családból jönnek ezzel a “Még mindig vega vagy?” kérdéssel:). Meglepetés vendég is volt Kitti, és Kinga barátnőim személyében. Nem tudtam, hogy ők is jönnek, de nagyon örültem!!! És Kitti nagymamája is legyártott nekem egy adag házi készítésű, sós túrós rétest, amit ezúton is, mégegyszer nagyon szépen köszönök!!!! A lányoktól kaptam egy nagyon szép azúrkék színű tollat, amibe belegravíroztatták a nevemet. A tokra pedig ráírták, hogy örülnek, hogy újra itthon vagyok. Én is!!! Ja, és majdnem mindenkivel ittam egy felest az egészségünkre xD Ez, plusz a harmincakárhány órája nem alvás megtette a hatását, számomra ugyanis fél 9kor véget ért a party. Csak arra emlékszem, hogy leültem a kanapéra, és eldőltem, mint a liszteszsák

Másnapra elég sok minden volt betervezve, többek között fodrász, úgyhogy nem lazsáltunk. Délelőtt apukámmal találkoztam, majd irány Pest, mert én ott találtam meg a nekem való fodrászt. Tudom, tudom De. Ezt figyeljétek. Kb. 5 percnyire lehettünk a szalontól, mikor felhív szegény fodrász, hogy ne haragudjak, de éppen most lakoltatják ki, mert a főbérlő kevert valamit, úgyhogy minden vendégét le kell, hogy mondja. OMG! Nos, erre nem is mondok semmit. Ilyen is csak velem eshet meg, hogy hazajövök 2 év után, és kilakoltatják a fodrászt De mivel nincsenek véletlenek, ezért elindultunk, hogy láthassak valaki mást, aki előző nap nem tudott eljönni. Az unokaöcsémet. Akit még soha nem láttam élőben. Pedig már másfél éves. Tudom, hogy a kisgyerekek még nem értik az olyan mondatokat, hogy “Már nagyon, nagyon, nagyon vártam, hogy láthassalak végre.”, meg hogy “Tudom, hogy még sosem láttál, de nagyon szeretlek.”, de attól még nagyon jó érzés volt magamhoz ölelni, és elmondani neki. Olyan nagyon édes. És unokahugi is. Ő is jó sokat nőtt, alig ismertem meg. Kicsit nehéz ezekről írni, mert elég megfoghatatlan az egész, még számomra is. Elég, ha annyit mondok, hogy szimplán csak nagyon boldog voltam.

A maradék 2 napban még meglátogattam néhány rég látott ismerőst, akik nem tudtak eljönni csütörtökön. Vasárnap pedig irány Szeged. Húha, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem voltak fenntartásaim ezzel kapcsolatban. Fogalmam sem volt semmiről. Anyuék iratkoztak be helyettem, ők voltak ott az orientáción, ők járták be a várost, és néztek meg mindent…Nem tudtam, hogy mire számítsak. Jó lesz, rossz lesz, semmilyen sem lesz? A választ viszonylag hamar megkaptam, mert másnap már mehettem is. A lakótársamtól kaptam egy térképet, és reggel elkísért a TIK-ig (Tanulmányi és Információs Központ, plusz itt a könyvtár, gyönyörű üvegépület btw), ahol kaptam tőle egy kávét, majd elváltak útjaink

Ez volt az utolsó előtti bejegyzés. A következő alkalommal (november 30., kedd) folytatom egy kis Szegeddel, bulikkal, és (terveim szerint) hosszú, sírósrívós (na jó, lehet, hogy nem ) összegzéssel, és visszatekintéssel. Köszönöm, hogy még mindig olvastok.

Puszi,

Dóri

P.S.: találjátok ki, kikkel skypeoltam tegnap? Bizony ám, 3 kis hipermanóval DC-ből Kérdezték, hogy mikor megyek vissza, és most éppen nyaralok-e

Tehát hétfőn reggel elindultunk Vegasból Honoluluba. Csak egy átszállás volt, Phoenix-ben, ahol egy óránk volt, hogy elérjük a másik járatot. Én olyan pocsékul repülőn még nem éreztem magam, mint azon az egy órás Vegas-Phoenix úton. Valószínűleg kijött rajtam a már 10 napos fáradtság is, meg az óriás koktélospohárnyi ital elfogyasztása ugyanazon a hajnalon, stb. Szóval mondtam a Zsófinak, hogy ha most nem fogom kidobbni a taccsot, akkor soha. Szerencsére a Cheese Danish meg egy kis narancslé tette a dolgát, és miután megreggeliztem sokkal jobban voltam. Phoenixbe időben odaértünk, pedig nagyon paráztunk, hogy lekéssük a csatlakozást. Necces volt az egy óra, de megkockáztattuk.

A repülőút itt is minden gond nélkül eltelt, megnéztük az Iron Man 2. részét, kicsit aludtunk, és már majdnem ott is voltunk. A reptéren nem kaptunk virágot a nyakunkba, viszont vehettünk volna. Nem tettük, inkább kerestünk valami járművet, ami bevisz minket a belvárosba. Vagyis Waikiki Beach-re. Mert a parttól kb. 10 percnyi sétára laktunk. Volt is egy shuttle busz a citybe, arra felszálltunk, a hawaii inges bácsi meg a hotelünk lobbyja előtt rakott le. Becsekkoltunk, és mondta a recepciós, hogy óceánra néző szobát kapunk. Yesyesyes!!!!!!! A 34. emeleten laktunk, és ráláttunk Waikiki Beach-re, az óceánra, és a Diamond Head vulkánra is. Nem kicsit volt lélegzetelállító. Az első nap kb. nem csináltunk semmit, csak sétáltunk egy kicsit.

Másnap aztán intenzív program szervezésbe kezdtünk, megterveztük az egész hetet. Már korábban kinéztünk dolgokat, de még nem foglaltunk. Jól is tettük, mert így kaptunk egy kis kedvezményt. Befizettünk 2 túrára, az egyik Pearl Harbour, a másik pedig esőerdő túra vízeséssel Aztán kitaláltuk, hogy másnap (szerdán) autót bérelünk, és körbeautózzuk a szigetet. Ugyanezen a napon az is kiderült, hogy Hawaii-n nincs Bank of America. Remek, ezt megnézhettük volna korábban is mondjuk. Azt a mai napig nem tudjuk, hogy hogyan lehet pénzt felrakni a kártyánkra Hawaii-n ATMnél. Az élet nagy kérdései. Nem baj, mindent megoldottunk, az autókölcsönzős bácsi a benzinkúton azt mondta, hogy nem holdingol le csak 100 dollárt a kártyánkról a 300 helyett. Csak ne törjük össze a kocsiját!!! Oké

Szerda reggel tehát felkerekedtünk, hónunk alatt térkép és törölköző. Ja, és utikönyv. Ugyanolyan kocsit kaptunk, mint amilyen nekem volt még anno Connecticutban. Zsófi vezetett, én voltam a GPS. Hajjaj, ütős kombináció Először a Byodo In Temple-be mentünk, ami tökéletes másolata egy japánban lévő darabnak. Van benn egy hatalmas Buddha szobor is, ami egyszerűen lenyűgöző. A templomot nem lehet látni az útról, a dombok mögött van. Láttunk aranyhalat, kis gyíkot, peacock-ot, úgyhogy egész kis vadvilág volt. A templom után elmentünk megnézni egy híres partszakaszt. Gyönyörű azúrkék óceán, homokos part…földi paradicsom. Olyan béke és nyugalom van az egész szigeten, amit máshol nem igazán érzek a világban. Ahogy haladtunk fölfelé a sziget keleti oldalán, útba ejtettük a Polinesian Cultural Center-t is. Itt a polinéziai szigetvilág embereinek szokásait mutatják be. Hangszereken játszanak, interaktívan lehet pl. táncolni tanulni, megmutatják hogyan törd meg a kókuszdiót, hogyan csiholj tüzet, ja és pálmafára másznak!!!! És az egész úgy van megcsinálva, mintha egy stand up comedy show lenne. A programok előadói hihetetlenül ironikusan és viccesen adják elő a mondanivalójukat, és így sokkal jobban meg is ragad mindenkiben. Sajnos itt nem tudtunk túl sok időt eltölteni, pedig egy nap sem lenne elég az egészre. De mennünk kellett tovább, ha még naplemente előtt el akartuk érni az északi partot. A North Shore-on vannak a világ legjobb hullámai, amikor szezon van. Az egész planétárol özönlenek a szörfösök, mindenféle versenyeket bonyolítanak, egyszóval jó hely. Mivel mi nem a szezonban mentünk, ezért csak néhány szörföst láttunk. A víz nekem túl hideg volt, Zsófi viszont bement kagylók után kutatni. Aztán egyszer csak kikiabált, hogy látott valami nagyon félelmetes rákot, és ha az megcsípi akkor vigyem kórházba. Nem ám kijött volna a vízből…:) Kész Megnéztük a naplementét, aztán vissza Honoluluba. Az autót aznap már nem lehetett visszavinni, így beálltunk a hotel parkolójába.

Csütörtökön volt az esőerdő túra. Zsófinak szerintem ez volt a kedvence, ő ugyanis imád túrázni. Olyan helyeken jártunk ahol pl. a Lost-ot is forgatták. Hawaii-n egyébként az tetszett nekem a legjobban, hogy minden olyan friss zöld. Mindig. Nyilván ez a sok eső miatt van (a világon talán itt esik a 2. legmagasabb szintű eső). Mi ezzel is szerencsések voltunk, mert kb. csak egyszer esett amíg ott voltunk. Pedig ez azért elég ritka. A túra úgy nézett ki, hogy felvettek minket a hotelnél, majd elmentünk autóval a város széléig, aztán gyaloglás. A túravezetőnk Teri volt (aki nem nő, hanem férfi), és nagyon jófej. Kis csapatunk felbandukolt tehát a vízesésig, aztán le. Útközben beszélgettem a már előző bejegyzésben is emlegetett alaszkai lánnyal. Megtudtam tőle, hogy nagyon magas náluk az alkoholisták száma, és van saját depressziós betegségük is. Mivel ők a 12ből 9 hónapot sötétségben töltenek, így ezen nem is csodálozom annyira. Kifaggattam arról is, hogy  mit érdemes csinálni ha egyszer eljutok oda. Mondta, hogy a túrázást-kempingezést a szabadban nem lehet kihagyni, viszont SOHA ne menjek egyedül, és mindig legyen nálam valamilyen fegyver. Okké

A túra után Teri felajánlotta, hogy kidob minket a Diamond Head-hez közel, mert kitaáltuk, hogy oda is felsétálunk, ha már ilyen lendületben vagyunk. Persze, ennyi eszünk volt. Hogy délután 2kor indultunk el vulkánt mászni 1 dollár volt a belépő, ami igen baráti. A hegymászás viszont…mikor már azt hittük, hogy fönn vagyunk, még elénk tárult vagy 100 lépcső. A kilátás viszont lenyűgöző volt. Megérte, hogy kiköptük a tüdőnket mire fölértünk.

Én ezután már csak egy zuhanyra, és ágyra vágytam, Zsófi viszont még lement beach-elni egyet. Este sétálgattunk a helyi 5th avenue-n. Másnapra búvártúra volt lefoglalva a híres Hanauma Bay-be. Ez az öböl nagyon védett, több olyan halfaj is fellelhető itt, ami sehol máshol a világon. Végig is kellett ülni egy kis orientációt mielőtt lesétálhattunk volna a partra, hogy belevessük magunkat a vízbe. Mivel én elfelejtettem kontaktlencsét vinni, szemüvegben meg nem lehet búvárkodni, így elég érdekes helyzetek adódtak néha, mikor nem találtam Zsófit ) Viszont a halakat és a korallokat nagyon jól láttam, mert olyan sekély volt a víz, a halak pedig olyan nagyok, hogy néha még meg is ilyedtem tőlük Gigahal Ez a program csak délután 2-ig tartott, és őszintén megmondom nem emlékszem, hogy utána mit csináltunk. Ez a hátránya annak, mikor az ember majdnem 2 hónap távlatából blogol.

Szombaton sikerült elég korán kelni, olyan fél 6 körül ha jól emlékszem, mert mentünk Pearl Harbour-be (egyébként a mai napig aktív katonai bázis). Ami nem nagy szám, csak kult amcsi dolog. És ezt nem úgy értem, hogy nem szörnyű az, ami ott és akkor történt, de az egész olyan…nem is tudom, steril. Tényleg egy múzeum, nem igazán éreztem át a hely szellemét. Az egyetlen pont, ami nagyon elgondolkodtatott az volt, mikor az Arizona fedélzetén voltunk, és a halottak neveivel teli táblát néztem. Ott mondta az idegenvezető, hogy azok, akik kiszabadultak a hajóból kérvényezhetik, hogy miután meghaltak, őket is visszahozzák a hullámsírba, a már halott bajtársaik mellé. Ez számomra valami felfoghatatlan dolog. Ezt a bajtársiasságot valószínűleg át kell élni ahhoz, hogy az ember kapcsolódni tudjon hozzá. De ez az egész nagyon meghatott. Connection. Az tényleg egy szép pillanat volt.

Ezek után egy (ma már) helyi kulturális centrumba mentünk, ahol a bevándorlók dolgoztak régen a nádcukor ültetvényen. Minden nemzetiség külön lakott, mert a tulajdonosok féltek, hogy ha mindenki együtt lenne, akkor összefognának, és szakszervezetet alapítanának, és akkor ugye nem lehetne őket többet kizsákmányolni. Érdekes volt itt is látni, hogy micsoda utat megtettek emberek csak azért, hogy egy jobb élet reményében végül megérkezzenek a szigetre. A legérdekesebb számomra a “fénykép-feleség” jelenség volt. Mikor elküldték a fiatal lányok képét, és jelentkezett valaki, hogy feleségül venné, jöhet. Ők a leendő férjről nem kaptak képet, semmit, mentek az ismeretlenbe, lehet, hogy egy érzéketlen szadista kezei közé…döbbenetes. A múzeumhoz tartozó földeken még ma is áll mindegyik nemzet kis házából egy. És vannak különféle őshonos, és betelepített növények, részletes leírással. Volt még egy gyümölcskóstoló részleg is, ahol mindenféle fura dolgokat lehetett kipróbálni. Ja, és még cukornádat is lehetett rágcsálni Összességében érdekes hely volt ez is, örülök, hogy láttam (ez Pearl Harbour-ra is igaz).

Azt hiszem miután visszaértünk a városba kipróbáltuk az egyik helyi kult étterem brunch ajánlatát. Zsófi tojásrántottát, és meg pancake-et tejszínhabbal és eperrel. Nyamm de fincsi volt. Ezután délutáni pihenés következett, majd esti shoppingolás. Ja, és még mielőtt kitett volna minket a hotel-nál, Teri felajánlotta, hogy másnap elvisz bennünket szörfözni.

Így történt, hogy vasárnap délelőtt jött a telefon, hogy mikor és hol találkozzunk. Zsófival nagyon szkeptikusak voltunk, nem akartuk, hogy a hotelhez jöjjön értünk, de végül mégis így egyeztünk meg. Tehát eljött értünk kocsival, hozott magával 2 szörfdeszkát, ami azt jelentette, hogy nem kellett bérelnünk. Nem Waikiki Beach-re mentünk, mert egyrészt ott mindig tömeg van, másrészt aznap vasárnap volt plusz valami verseny, úgyhogy az esélyeink egy kis szabad helyre elég rosszak voltak. Végül nem túl messze, a Diamond Head másik oldalán kötöttünk ki. Ami még talán kicsit varázslatosabb is volt, mint korábban említett partszakasz. Blue ocean!!! Gyönyörű idő volt, Teri mondta, hogy egyszerre csak egyikünket viszi be, hogy normálisan tudjon magyarázni, és figyelni ránk. Zsófi volt az első vállalkozó, én kintről figyeltem az elején, aztán már olyan miniatűr lett egy idő után, hogy nem igazán tudtam megkülönböztetni a többi szörföstől. Kb. egy óra múlva jöttek vissza, Zsófi nagyon lelkes, és boldog volt. Én következtem. Bírom az extrém sportokat, szerintem egy kis veszély nélkül nem érdemes élni, a végén úgyis mind meghalunk.

A partról sokkal egyszerűbbnek tűnik a mutatvány, az biztos Már amikor elkezdtünk befelé evezni, akkor kész voltam. Ilyen instabil cuccot basszus! Dülöngél jobbra-balra, egyensúlyozni kell egyfolytában, közben meg ezerrel evezni, hogy bejuss olyan mélyre, hogy el tudj kapni pár jó kis hullámot. Azt még a parton megbeszéltük, hogy én milyen lábas vagyok(jobb), mert akkor ugye oda kell kötni a deszkát (hogy amikor leborulok róla, és fölém tornyosul egy bazinagy hullám meg pár liter víz, akkor a deszka ne a parton végezze). Mikor Teri szerint már elég jó helyen voltunk, kezdődött az oktatás. Mondta, hogy ha úgy érzem, hogy nem tudom már időben elkapni a hullámot, vagy jön egy másik szörfös felém, vagy bármi egyéb gáz van, akkor “make the turtle”, azaz nyomjak egy teknősfigurát. Ami úgy néz ki, hogy a szörfdeszkát megfogom a két oldalánál, és magamra húzom, én meg jól elbújok alatta, amíg elmegy a víz/szörfös/cápa Teri már az elején megmondta, hogy felállni ma nem fogunk, mert épp elég lesz fekve fönnmaradni a deszkán. A feltérdelés azért sikerlt, de felállni…nos valóban nem sikerült De tényleg nagyon jó érzés, mikor az ember elkap egy hullámot, és csak viszi előre az a hatalmas erő. Néhányszór jól megszívtam, mert olyan hullámok borítottak be, hogy azt hittem ott fulladok meg. A deszkát meg vitte tovább, tehát a lábamat is kirántotta alólam. Tisztelni kell az óceán erejét valóban. Mert szétmorzsol egy pillanat alatt. Cápával nem találkoztam Biztos, hogy egyszer megtanulok rendesen szörfözni, mert nagyon király sport! És ez is olyan határtalan szabadságot nyújt nekem, mint mondjuk síelni a havas lejtőkön.

Teri visszavitt bennünket a hotelba, és akartunk neki egy kis pénzt adni, tekintve, hogy 250 dollár alatt nemigen adnak magánórákat Hawaii-n, de ő közölte, hogy mi barátok vagyunk, és csak hívjuk fel, ha megint erre járunk. E-mail címet cseréltünk, és mondtuk neki, hogy ha valaha erre jár, akkor csak írjon. Este shoppingoltunk. Ez meglepő volt, igaz?

Hétfő – utolsó nap!!! Reggel kelés, pakolás, kicsekkolás, bőröndök leadása megőrzésre, shuttle bus foglalás, majd irány a part még utoljára. Pihentünk, úszkáltunk, én már másról sem bírtam beszélni, minthogy 3 nap múlva ilyenkor hol is leszünk. Mivel már nem volt hotelszobánk, ezért az egyik part menti öltözőben cseréltünk ruhát, aztán valami vacsora után néztünk. Sushi lett a végeredmény nálam, amit megkoronáztam az utolsó szelet sajttortámmal a Cheesecake Factory-ből. Ki gondolta, hogy Hawaii-n is van? Szerencsém volt Talán olyan 6 körül indultunk a hotelből a reptérre.

A becsekkolás nagyjából problémamentesen telt, bár Zsófinak kettőt kellett fordulnia, végül minden rendben volt. Elég hosszú útnak néztünk elébe: Honolulu-Seattle-Philadelphia-New York. Philly-ben megint csak 1 óránk volt, hogy elérjük a gépet, úgyhogy csakis a legjobbakat reméltük. Az út Seattle-ig egészen kellemes volt, azt hiszem még aludtam is. Ottani idő szerint elég korán érkeztünk meg, talán reggel 6 körül. Egy kávé-bagel egyből befigyelt, aztán Zsófi jóvoltából több emberrel is beszélhettem skype-on. És mindenkinek csak annyit mondtam a búcsúzásnál, hogy “2 nap múlva találkozunk!!!!!!!!!!”. A gép rendben elindult innen is, és Philadelphiában is elkaptuk a csatlakozást. Miközben szálltunk le a LaGuardi-ára, még egyszer láttuk New York City-t és Lady Libertyt teljes esti fényben. Ennél szebb búcsút nem is kérhettünk volna a citytől azt hiszem. Nekem mindig is az éjszakai látványa volt a legszebb. Csilli kijött elénk a reptérre, de mire megérkezett szegény Zsófi már tiszta ideg volt. Elhagyták a bőröndjét Philly és NY között. Basszus. Mondjuk sejtettük, hogy ennyi átszállást nem fog kibírni, de akkor is. Az ember reménykedő típus. Azt mondták, hogy másnap délután tudják csak kiszállítani. Amikor mi már a JFK-n fogunk csücsülni, ha minden jól megy. Zsófinak jó a szerencsecsillaga, ugyanis még aznap éjfél környékén csöngettek, és a kómás hostanyja ment ajtót nyitni, hogy átvehesse az elveszett csomagot. Így végülis teljes kollekcióval mehettünk másnap a reptérre.

Csilli Zsófit még kidobta az egyik ismerőse házánál, én meg mentem vele vissza a Maple Street-re. Még pakolgattam, aztán bealudtam, mert azért átrepültünk néhány időzónát, és ezt másnap folytatni készültünk, gondoltam nem árt egy kis pihenés

Reggel Csilli ébresztett, elkészülődtem, még átpakoltam pár dolgot, és máris fél 1 volt, mikor mentünk Zsófihoz, mert oda hívtuk a taxit. A ház előtt készítettünk egy képet a sok bőröndről, aztán betuszkoltunk mindent a miniatűr taxiba, és irány a JFK.

A következő alkalommal innen folytatom

Mindenkinek szép napot!

Kedves Olvasók!

Már elég rég bedobtuk a köztudatba, hogy szeretnénk találkozni minél többetekkel, és mivel végre ki is találtuk, hogy mikor és hol, így megosztjuk veletek A többiek már kirakták a blogjukra, de azért én is, hátha még nem futottatok bele sehol.

Tá-dááá (a magyar szöveget Évinek köszönhetitek:):

A többi blogíróval együtt már többször írtuk, hogy mi is szeretnénk megismerni Titeket (olvasókat, és a többi blogírót).
Így úgy gondoltuk, elérkezett az ideje annak, hogy végre találkozzunk 3D-ben is .
Aki úgy érzi, hogy tele van kérdésekkel, vagy egyszerűen csak szeretne egy jót bulizni, megismerni a többi kommentelőt, blogírót, au-pairnek készülőt, az tegye magát szabaddá okt. 30-án, szombat este.

Helyszín: Budapest
Időpont: okt. 30., szombat
Este 8 és 10.30 között egy beülős helyen (pl. Rumba Cafe) alapoznánk meg a buli hangulatát, majd 11-re elmennénk egy táncikálós helyre (pl. Club 7).
A két helyszín között(ami még lehet változik) valószínűleg metrózunk.

Akinek eldőlt, hogy 100000%, hogy jön, küldjön egy emailt( giling@citromail.hu). Nem kell azonnal dönteni, de ne is az utolsó 1-2 napon .
És csak akkor és csak az írjon, aki tuti-tuti-tuti, hogy jön .

Akik jönnek, azoknak majd e-mailben megírjuk a részleteket(pontos helyszín, hogyan lehet odajutni).

MÁR ALIG VÁRJUK A BULIT!!!!!

Üdv:
Csilli, Dóri, Évi és Zsófi

Jöjjön mindenki aki tud, azok meg főleg, akik azt gondolják magukban, hogy “Jaj, nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnék.”. Ez nem így van, mindenki érdekes, csupa kedves és aranyos és barátságos ember fog összegyűlni. Szó sincs “Mean Girls”-ről, csak pozitív emberek lesznek jelen (remélem:). Úgyhogy tessék Evitát bombázni a mailekkel, de azért csak óvatosan, nehogy kiakadjon

Találkozunk 2 hét múlva!

New Yorkban végül csütörtökön kisütött a nap, és ezután már végig úgy is maradt. A Szilvivel körbejártunk annyi mindent, amennyire az időből csak futotta. Pénteken maratoni vásárlás volt, annyi pénzt elköltöttem, hogy tutira elsírom magam a következő alkalommal mikor ránézek az egyenlegemre Na de élni tudni kell, és amúgy is mindent megérdemlek 1 év 9 hónapnyi au pairkedés után

Szombaton hajnali 3kor indultunk a reptérre, úgyhogy úgy döntöttem, hogy már nem is érdemes lefeküdni péntek este, mert nekem pár óra alvás nem elég. A reptéren minden simán ment, vártunk még egy kicsit, hiányoltuk a kávét, aztán amint felszálltunk a repülőre, egyből mindenkinek támlát fogott a feje, és úgy is maradt egy darabig Az út további része eseménytelenül telt, néha felébredtünk pár percre, majd visszaaludtunk.

San Fransisco-ba ottani idő szerint reggel 9re érkeztünk meg (New York-ban ekkor már dél volt); bőröndök egyből meglettek, találtunk taxit is (ami mondjuk lehet, hogy nem 5 lányra plusz az összes cuccukra lett tervezve:), úgyhogy irány a city! Cirka 40 perccel később már benn is voltunk a Union Square-en, majd a szálláson megtudtuk, hogy délután 2ig nem lehet becsekkolni. Így leraktuk a bőröndöket, aztán elindultunk valami reggeli után  nézni. A helyi homeless person az utcasarkon útba igazított bennünket, megmondta hol a tuti reggeli Elsasszéztunk említett vendéglátóipari egységig, majd kis tanakodás után mindenki meg is rendelte a mega-regelit Miután megkaptam a napi koffein adagomat, sokkal jobban éreztem magam, és jöhetett is a városnézés.

Nem foglak benneteket SF részletes történetével untatni; a lényeg annyi, hogy akkor jöttek ide tömegesen a népek, mikor kiderült, hogy arany van a környéken. A város 7 dombra épült, ja nem az Róma Mindenesetre SF-t is dombokra húzták fel, ami két dolgot von maga után. 1.: van kocsid és azzal mész mindenhova; avagy 2.: olyan vádlid lesz, mint Schwarzeneggernek fénykorában Ja, és akkor arról még nem is szóltam, hogy a Szent András törésvonalat is sikerült keresztezni. Amúgy szuper hely Persze okosak a San Fransiscoiak, mert olyan tömegközlekedés van, hogy leesett az állam. Az Egyesült Államok beli pályafutásom során még SOHA nem találkoztam ilyen szinten kiépített és sokszínű tömegközlekedéssel. Maga volt a földi mennyország. Van itt minden, mint a búcsúban: busz, metro, jó ez nem nagy szám, de itt van még a street car elnevezésű, erőteljesen űrjárműre emlékeztető eszköz is, na és persze a cable car!!!!!! Ez az, amit mindig mutatnak a filmekben, ilyen kis villamos szerűség. Talán az a jelenet megvan (tudom, csak a lányoknak, a fiúk nem néznek ilyeneket) a Neveletlen hercegnő című filmből, mikor Mia és nagymamája gurulnak le a lejtőn említett járművön, és kishercegnő kezében ottmarad a vészfék. Amivel nagyi lovaggá üti a túlbuzgó rendőröket De azt hiszem a Szikla című filmben is leamortizál egyet Nicolas Cage és Sean Connery. Nekem ez a legkedvencebb járművem jelenleg. Kár, hogy csak ott igazán fílinges. Itt nincsenek hozzá elég nagy dombok. Nem baj, majd visszamegyek

A Union Square környékén van a helyi 5th avenue, és itt sétálgattunk, amíg 2őt nem ütött az óra. Ezután becsekkotunk, tök jó szobát kaptunk, csak szegény Zsófi lett kilakoltatva, őt valami németekkel rakták össze. Ideje nagy részében úgyis velünk lógott, de azért velük is sikerült szocializálódnia.

Csilli tours programja a délutánra Golden Gate park volt, ami Frisco legnagyobb parkja, és méretében még a Central Parkot is meghaladja. Valószínűleg szépségében is, bár az egészet nyilván nem láttuk, de amit igen, az impresszív volt. Miután itt kisétáltuk magunkat, és a többiek végighallgatták a panaszkodásomat, hog miért nem megyünk már ma a Golden Gate hídhoz, elbuszoztunk a Painted Ladies nevű házsorhoz. Ez arról híres, hogy a viktoriánus házak túléltek valami nagy földrengést, és egy csomó film helyszíne is ez volt. Itt is ugrándoztunk kicsit a fűben, majd visszasétáltunk a szállásra. Altatni senkit nem kellett, mindenkinek elég volt ez az extra órákkal tűzdelt nap.

Másnap végre, VÉGRE jött az, ami miatt én ide jöttem valójában. Golden Gate híííííííd!!!!! Nagyon be voltam sózva, hogy végre láthatom. Alapból hídmániás vagyok, és ez a “látni akarom” lista tetején állt. Amikor teljes valójában megláttam végre, nem szégyellem, egy kicsit elsírtam magam. Ez olyan “kva keményen megdolgoztam érte, és most itt állok az álmomban” típusú pillanat volt A nap nagyobbik része a hídhoz-, majd hídon sétálással telt. Csilli tours egy idő után kezdte mondogatni, hogy “Nem lesz így időnk semmi másra!!!” , úgyhogy végül felszálltunk egy buszra, és elmenentünk a Ghirardelli Square-hez. Ez nem tudom pontosan miről híres, de gyanítom, hogy a Ghirardelli csokiról? A boltban mindenki ingyen kóstolót kapott, úgyhogy kis csapatunk kétszer is bement )))

A Square után úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk már végre a cable car-t is. Ez első nekifutásra nem jött össze, mert rajtunk kívül még elég sokan gondolkodtak hasonlóan. Így tehát FELSÉTÁLTUNK a város legmeredekebb utcájához. ~vállon veregetés~ A Lombard Street-en tehát nem egy életbiztosítás autókázni, tekintve, hogy a 15 méterre jutó majdnem derékszögű kanyarok száma talán itt a legnagyobb az országban Ja, és van egy szolid, 27 fokos lejtő is hozzá Volt ott egy turistacsoport, és megkérdeztem az idegenvezetőt, hogy miért építették ezt az utcát, de nem tudott válaszolni. Így van ez jól, néha a honatyáknak is kell, hogy legyen egy kis humorérzékük. Mire lesétáltunk említett utcáról, mindenki Rubint Réká-t megszégyenítő vádligyakorlatban részesült.

A napnak még mindig nem volt vége, a következő állomás a Pier 39 volt. Ez a fókákról híres. Sokan vannak, és jót henyélnek a napon. Aranyosak. Ennyi Miután az állatkákat is megtekintettük, végre felültünk egy cable car-ra!!! Juhuhuhúúúúúú!! Naggyon nagyon király volt suhanni fel-le a dombokon. Én csak a kocsi szélén álltam és kapaszkodtam, és szuper érzés volt, ahogy a szél fújta a hajamat. Ez az egész móka annyira megtetszett, hogy este, mikor a csajok bározni indultak, én úgy döntöttem inkább megnézem San Fransiscót sötétben is. Nem csalódtam, az egész város csillogott-villogott. Kivéve a hidamat, mert szegénykét elég szegényesen világították csak ki. Viszont az öböl másik végében álló Bay Bridge vetekedett a Brooklyn híddal fényességben. Miután kikocsikáztam magam, visszamentem a szállásra (a lányok még csak akkortájt indultak), lezuhanyoztam, és bealudtam.

Másnap reggel megint viszonylag korán keltünk, ugyanis a napi program magában foglalt egy reggel 9 órási Alcatraz túrát. Ahova percre pontosan értünk oda, ugyanis az űrjármű kinézetű tömegközlekedési eszköz csak nem akart jönni. De aztán mégiscsak

Csilli teljesen be volt sózva, hogy, jújj, ez olyan lesz mint a Prison Break!!! xD A kilátás szuper volt az islandről, de irtózatosan fújt néha a szél. Miután visszaértünk a szárazföldre, elfogyasztottuk az utolsó ebédünket San Fransisco-ban, majd taxiba pattantunk, és irány a reptér felvenni az autót.

Ez a művelet nem volt annyira egyszerű, mint azt mi gondoltuk, de röpke 2 óra után már meg is volt Chris (a kocsi), Jolival (a GPS) együtt Bepakoltuk a cuccainkat, mindenki kényelmesen elhelyezkedett, majd elindultunk Redwood-okat nézni. Nagyon öreg, és nagyon magas fák Az odavezető út olyan szerpentines volt, hogy azt hittük mindenki rókamókázik egyet mire fölérünk. Hála Istennek ez nem történt meg, de azért kellett néhány mély lélegzet a jó kis hegyi levegőből. Csilli vásárolt térképet, és azt is megtudta, hogy most épp nem kell medvéktől tartani. Micsoda szerencse. Bár Zsófi felvilágosított, hogy HA esetleg mégis, akkor mindig dombnak felfelé kell futni, mert a maci nagy, és ő azt nem bírja annyira (ha nincs domb, akkor…megszívtad!!!). Mondjuk mikor már Hawaii-n voltunk az esőerdő túrán, beszélgettem egy alaszkai lánnyal, és kérdeztem, hogy ez tényleg működik-e, mire ez volt a válasz: “Nem, mindkét irányban ugyanolyan gyorsan futnak. Inkább vigyél puskát.” Köszönjük )))

Szóóval a FÁK nagyon szépek voltak, de sehogy sem akartak beleférni egy képbe. Azt hiszem Csilli panoráma képet csinált az egyikről. Miután körbejártuk a helyet, és kibohóckodtuk magunkat, újra kocsiba pattantunk, és ezúttal EGYENES (nagyon fontos) úton mentünk le. Mivel erre az éjszakára kocsiban alvás volt betervezve, így megálltunk Monterey városának egyik utcáján, elbarikádoztuk magunkat (értsd: sálak, és törölközők az ablakokban), majd álomra hajtottuk fejünket. Annyira nem volt rossz, mint ahogy azt elképzeltem, de azért bőven jól esett másnap este a Banana Bungalow-ban rendes ágyban elszenderülni.

Na de ott még nem tartunk, először valahogy le is kellett jutni Los Angeles-be. Ezt a híres Pacific Coast Highway-en tettük meg. WOW! Kb. ezzel tudnám leírni az utat. Még soha ilyet nem láttam. Olyan érzésem volt, hogy a világ végén vagyok. Jobbra nem láttam mást, csak a végtelen óceánt, ami valahol (ki tudja hol) találkozott az éggel. Fenomenális volt! Néha pedig beúsztak a képbe hatalmas bárányfelhők, olyankor pedig azt gondoltam, hogy (ha van olyan), akkor ilyen lehet a Mennyország. És amikor ilyen gyönyörű helyeken járok, és ilyen sok szépet látok, akkor mindig azt kívánom, hogy bárcsak mindenki akit szeretek velem lehetne, és láthatná ugyanazt. De rendben van ez így is, hiszen úgyis mindig mindenki velem van. (OFF: Egyszer a családdal Horvátországban nyaraltunk, és voltunk egy olyan helyen, ahol ha kiálltunk a sziklás part peremére, akkor le lehetett látni a víz aljáig. És rengeteg gyönyörű hal és növény volt a vízben, az egész olyan volt mint egy nagy szivárvány. És ahogy a nap megcsillant a víz tetején…a lényeg, hogy miután hazajöttünk mondtam a mamámnak, hogy egyszer őt is elviszem, mert ezt a szépséget neki is látnia kell. Sajnos erre soha nem volt lehetőségem. DE. Mióta elment, mindig mindenhova jön velem, és biztos vagyok benne, hogy mindent látott ő is. A Hawaii-i jó idő szerintem különösen tetszett neki ON:))

A nap kezdetén Csilli vezetett, majd én ültem a kormány mögé. Nem mondom, hogy nem paráztam kicsit néhány kanyartól. Vazzeee!! Aztán mikor újra egyenesben voltunk Joli csak annyit mondott: “Menj 87 km-t egyenesen, majd fordulj balra!”. Így érkeztünk meg Santa Barbara-ba. Ami…fogalmam sincs miről olyan híres. Egy elég kicsi, óceánparti városka. Itt csak néhány óráig maradtunk, megebédeltünk, sétálgattunk, és mentünk tovább Los Angeles-be. Oda már Zsófi vezetett. Nagyon ügyes volt Mindenhol a Hollywood feliratot lestük, de csak nem láttuk. A szállásunk a Banana Bungalow nevű hostelben volt. A recepciós fiú kicsit hasonlított Pinokkióra, de jófej volt nagyon. Megígérte, hogy másnap a karaoke esten elénekli Szilvinek a Happy Birthday-t. Kedves. Nagyon jó szobát kaptunk, volt hozzá konyha, fürdő, teljesen komfortos. Hamar elaludtunk megint, mert mindenki kivolt

Másnap még volt autónk, így bementünk a belvárosba (egyetlen említésre méltó épülete a  Walt Disney Concert Hall), majd a Hollywood felirathoz, végül paparazzisat játszottunk, és hírességek házait vadásztuk le. Házat azt nem sokat láttunk, de masszív kerítéseket, és tömör dísznövényzetet azt igen Nem baj, Beverly Hills. Elmentünk még az óceán partra is, ahol nagyon hideg volt. Először Santa Monica, majd Venice Beach. Santa Monica-ban van a Route 66 vége. Tehát láttuk már az elejét (Chicago, Buckingham Fountain), és a végét is. Már csak a közepe hiányzik. Majd egyszer. Venice Beach-en hiperszuper gördeszkásokat bámultunk egy darabig (nekem mindenki hiperszuper, aki 2 másodpercnél tovább képes megállni azon a lélekvesztőn:)). Majd visszavittük kis autónkat és a GPS-t a reptérre. Ahonnan nincs tömegközlekedés vissza a városba. Így megint hívtunk egy taxit, majd kb. 40 perc múlva már a Bungalow-ban is voltunk. A rákészülés a karaoke estre kb. ki is merült annyiban, hogy vettünk egy üveg vodkát, meg narancslevet, és testvériesen elosztottuk. A hangulat szuper volt, kimondottan jól énekeltek az emberek. Szilvinek is elhangzott a Happy Birthday természetesen. Aztán Zsófia kitalálta, hogy énekeljünk egy EDDA dalt. A YouTube megsegített minket, így Szilvi, Zsófi, Teo és én végül előadtuk a Kör közepén állok című örökzöldet. Csilli volt a kameraman, majd fogjátok látni a videójában, hogy mennyire lelkes volt. Annyira, hogy majdnem átesett a hangfalakon )) Jó volt a hangulat na. Az éneklés után jónéhányan gratuláltak nekünk olyan kommentekkel, hogy “Nem értettem a szöveget, de naggyon királyok voltatok!” Komolyan, szerintem csak hostelben érdemes megszállni. A hangulat garantált.

Másnap reggel (valószínű, hogy az már inkább aznap volt) különváltunk. Szilvi és Teo várost néztek, mi pedig mentünk a Universal Studios-ba. Juhúúúú!! Játszótér felnőtteknek Jegyet elég gyorsan kaptunk, aztán egyből be is a vörös szőnyegen Úgy döntöttünk, hogy először a Studio Tour-ra megyünk, mivel bizonyára azon lesznek a legtöbben. Ja, és lehet, hogy a szabadtéri kirándulásokat jobb még dél előtt megejeteni Évitől már minden fontos információt megtudtunk, még azt is, hogy a kisbusz melyik oldalára üljünk, úgyhogy nagyon magabiztosan vágtunk neki a túrának. Ami nagyon király volt!!!! Kicsit vizesek lettünk, de pl. a King Kong 3D az egyik legkirályabb élmény volt. Beálltunk egy kis alagútba, előttünk is mögöttünk is bezárták az ajtókat, majd Peter Jackson közölte, hogy akkor most tegyük fel a 3D-s szemüveget. És hirtelen jöttek a Jurassic Park dínói, é elkezdték taszigálni a kocsit, meg meg akartak enni bennünket. De King Kong még időben kiütötte az őskövületeket, mi pedig megmenekültünk. De frankón olyan hihető az egész, hogy én tényleg azt hittem, hogy egy T-rex gyomrában végzem

A túra során láttunk még felépített városokat is, Wisteria Lane-t (csak egy kicsit, mert éppen készülődtek a forgatáshoz), és kamu földrengés-metroalagút beomlás-elektromos vezetékek elszabadulása triót is. Ezután láttunk még speciális effekteket is, és kiderült, hogy valóban színház az egész világ. Hihetetlenül egyszerűen oldanak meg olyan dolgokat, mairől azt gondolnánk, hogy biztosan zseninek kell lenni hozzá. És TÉNYLEG ételfesték van a kamuvérben. Gondoltam megosztom ezt a fontos információt (ha esetleg bárkinek is álmatlan éjszakái lettek volna emiatt). Nem sorrendben, de ezeken a helyeken is jártunk: Jurassic Park (szolid fürdés a nap közepén egy 25 méteres vertikális (szerintem azért nem, bár az volt kiírva) zuhanás után visszaérkezve a talajra/folyóra), The Mummy (Imhotep próbált megtéríteni de nem igazán sikerült; folyománya, hogy előre-hátra mentünk egy bazigyors hullámvasúton, plusz egy ponton Zsófi majdnem szívbajt kapott, mert azt hitte valódi szkarabeuszok szaladgálnak a lábunk körül (aztán lehet neki lenne igaza:)), The Simpsons (ez is ilyen kicsit 3D-s hangulat volt, Simpsonék próbálták megint megsemmisíteni kis bolygónkat, miközben mi egy ide-oda rázkódó kocsiban ültünk, előttünk meg egy ilyen elhajlított képernyő volt), voltunk Water World-ben is (a filmtörténet mindenkori legnagyobb bukásának is szokták hívni…), ahol előadták a 2 óra + filmet 15 perc alatt. Nem volt rossz, állítólag napjaink sztárjai adták elő a műsort, bár én senkit nem ismertem fel (nem szoktam tévét nézni, na). Még szívesen vásároltunk volna, de időben ki kellett érni a stúdiók elé, hogy ausztrál emigráns buszsofőrünk visszavihessen a szállásra.

Kicsit fáradtk voltunk, csapat másik fele meg még sehol, így lepihentünk egy kicsit. Sikerült is felébredni este 8 körül Ezután még elmentünk sétálni egyet a Walk of Fame-en is, mert ha már itt lakunk, akkor nem tehetjük meg, hogy nem megyünk el. Megnéztünk tehát egy csomó csillagot, találtunk magyarokat is elég szép számmal. Bementünk a híres Kodak Theater-be is (Oscar-díj), ami igazából egy nagy pláza. Elég későn értünk vissza, be is dőltünk az ágyba megint.

Másnap reggel irány Vegas!!!!!!!!!!!!!! Busszal mentünk, hogy ne kelljen valakinek mindig vezetnie, és tudjunk egy kicsit pihenni is. Hát ez be is jött, mert már mindenki ott kipihente magát, hogy a buszra várakozott. Sehogy sem akart jönni, már teljesen készen voltunk, hogy hogy fogunk így este várost nézni még a Canyon előtt. Végül csak befutott, megint mindenkin pulcsi-kabát-sapka-sál kombó. “Háháá! Mi aztán ismerjük már az amcsi tömegközlekedést nyáron!” – gondoltuk naivan. Félúton bedöglött ugyanis a légkondi, és ehhez most csak annyit mondanék, hogy a sivatag közepén ez azért nem egy olyan kellemes dolog Sofőr kinyitotta ugyan a két felső szellőzőt vagy mit, de ha lehet akkor ez még rontott a helyzeten. Kis szenvedés után azért csak begördültünk Las Vegas-ba, ami tényleg a sivatag, és a semmi közepén van. Egyszer csak feltűnt a piramis, az Eiffel torony, meg néhány magas épület. Akkor ez itt most Vegas??? Igen gyerekek Naggyon meleg volt, nem tudom elégszer hangsúlyozni. Az én elméletem egyébként arra, hogy Vegas miért éjszakai város az az, hogy nappal semmit nem lehet csinálni a melegtől!!! Max. feküdni a medencében, vagy a légkondis szobában. Egy fukszos feka csávó befuvarozott bennünket a buszvégtől a hotelig. Csilli itt már nagyon rosszul érezte magát (szegénykém, úgy sajnáltam, hogy pont a nyaraláskor jött ki rajta ez a nyavaja), úgyhogy én becsekkoltam. 2 szobát foglaltunk, de szerencsére egymás mellé tettek minket. Kicsit elrendezkedtünk, majd mentünk várost nézni (Csilli inkább aludt, hogy másnapra azért jobban legyen egy kicsit). Huhúúú, tényleg teljesen más a város éjszaka. Minden világít, mindenhol megy a show, és MINDENKI hatalmas koktélos poharakkal a kezében jár-kel az utcán. És itt a rendőr ezért nem büntet meg I love Las Vegas Elindultunk az Imperial Hoteltől jobbra a strip-en. Még szerencse, hogy kb. 2 kilométerrel később arra is rájöttünk, hogy a Caesar’s Palace velünk szemben, míg a Bellagio tőlünk balra volt )) Merthogy ezt a két helyet akartuk NAGYON megnézni aznap este. Sebaj, majd vasárnap. Node ha már itt voltunk, akkor egyből ott maradtunk a Treasure Island előadásán (miniatűr szabadtéri színház, táncos fiúk és lányok ledér ruházatban). Fényképezkedtünk Velencében, megtanultuk hogyan kell átkelni a járdán (gyalogosoknak kialakított felüljárón), majd betértünk egy boltba némi munícióért a másnapi Canyon túrára. Zsófi és Szilvi ezután elindult Bank of America ATM-et keresni, mi meg Teoval cipekedtünk vissza a hotelbe. Mindketten csiniruciban, Teo magassarkúban, kezünkben gallon víz, kiló kenyér, mikor egyszer csak az utca másik oldalán FELCSAP VALAMI ÓRIÁSI LÁNG, MAJD KITÖR EGY VULKÁN!!!!! OMG!! Welcome to Vegas! Kész voltam teljesen, annyira röhögtünk, hogy ilyen niiiiincs ))) Végül azért egy darabban visszaértünk, aztán lefeküdtünk aludni. 45 percre. Mert a legkisebb is számít Ezután nem tudom hogyan keltem fel, mert az ilyen nem az erősségem. Valószínűleg járkáltam fel-alá, és kerestem a ruháimat, meg a táskámat, és a kártyámat, miközben dünnyögtem valamit az idiótákról, akik hajnali 2kor vesznek fel bérelt autót (= MI .

Valahogy azért csak sikerült elindulnunk, és egy 4 személyes taxiba 5en bepréselődve, eljutottunk a reptérig. Az autó felvétele valamivel simábban ment, mint Friscoban, de azért itt is voltak gondok. Nem baj, azok meg arra vannak, hogy megoldjuk őket. Tehát megint lett egy kocsink. Egy kicsi kocsink, hogy egészen pontos legyek. Ebben azért nem volt olyan kényelmes aludni, mint az előzőben, de valahogy megoldottuk Először Teo vezetett, aztán Csilli, majd Zsófi. Éjszaka átkeltünk a Hoover Dam-nél is, ahol konkrétan a szívroham jött rám, mert ilyen kis ellenőrző pontok vannak a végében, és egyből arra gondoltam, hogy ha ezek most itt kiszállítanak bennünket, akkor annak nem lesz szép vége. De mindenki nagyon laposakat pislogott, meg kedvesen mosolygott, úgyhogy valószínűleg arra jutottak a bácsik, hogy nem vagyunk elmebeteg ámokfutók, és gond nélkül továbbengedtek.

Igazából azért indultunk el hajnali 2kor, mert szerettünk volna napfelkeltét, és naplementét is látni a Canyonban. Nos az előbbit csak Zsófi és én láttuk, és azt sem az áhított helyen, hanem csak a hegyek mögül előbukkanva, de azért így is nagyon szép volt. A többiek hátul csicsikáltak. Mondtam is Zsófinak, hogy “Nézd már, elaludtak a gyerekek!”

Gondolhatjátok, hogy azért elég korán oda is értünk, lett jó parkolóhelyünk, bekentük magunkat naptejjel, majd reggeli után néztünk. Vagyis a többség csak reggeli kávé után. Ami nem volt világbajnok, de tűzoltásnak elegendő volt. A Grand Canyonban vannak mindenféle túraútvonalak, és elvileg bárki bármelyiken végigmehet, csak jól fel kell készülni. Leginkább vízzel és elemózsiával. Mi csak a peremen mászkáltunk, ott volt egy nagyon szimpatikus, nem túl lejtős útvonal, úgyhogy szépen elkóricáltunk. Közben megebédeltünk, megvolt a délutáni pihenő is egy pár padon (ezzel egyébként remekül elszórakoztattunk néhány francia turistát), majd elindultunk naplementét nézni. Ez is egy olyan élmény volt, amiről oldalakat tudnék írni, csak sajnos ez a látni kell kategória, így nem érdemes annyira belemerülnöm. Nagyon, nagyon szép volt, valószínűleg életem végéig benne lesz az 5 legszebb naplementében, amit valaha láttam. Miután mindenki kigyönyörködte magát még egyszer utoljára ebben a természeti csodában, elindultunk a parkolóba. Bár a buszsofőr figyelmeztetett bennünket, hogy nem lesz világítás, mi azt hittük csak viccel. Nos, nem. Nem viccelt. Vagy fél óráig bolyongtunk a vaksötétben, és nyomogattuk azt a szerencsétlen riasztót, hogy hol van már a kocsink. Végül megtaláltuk Csilli és Zsófi kiváló tájékozódó képességeinek köszönhetően, de azért az oda készülőknek azt tanácsolnám, hogy jegyezzék fel hova álltak

A hazaút eseménytelen volt, ezúttal Lujzi (leánykori nevén: Szilvi) is a volán mögé pattant, és nagyon ügyes volt. Körülbelül éjjel 2re értünk vissza az autóval, majd elindultunk taxit keresni. Namost. Egyszeri turista azt gondolná, hogy Las Vegas-ban nem olyan bonyolult dolog taxit találni a hajnali órákban. Ja, azt gondolná!!! Csakhogy ez nem igaz!!!!! Át kellett menni egyik terminálból a másikba, majd végighallgathattuk egy önjelölt Andersen összes meséit mire végre felbukkant egy nyomorult jármű. Fél 4kor feküdtünk le. Másnap (aznap) dél körül Teo rontott be a szobába, hogy most már keljünk fel, mert még várost is kell nézni. Jó, de először reggelizzünk. Ez sem volt olyan egyszerű, mint ahogy hangzik, főleg, hogy Teo és én pancake-et akartunk enni mindenáron. A lényeg, hogy miután mindenkinek helyreállt a vércukorszintje, elindultunk. Igazából az a rossz Vegasban, hogy napközben tényleg nem igazán lehet megmaradni. Persze vannak olyan elvetemültek, akik ezt élvezik, de én pont nem tartozom közéjük. Láttuk az Eiffel tornyot, bementünk a Caesar’s Palace-ba, megnéztük a szökőkutat a Bellagio-nál (ami épp nem nagyon zenélt), aztán elbúcsúztunk Teótól. Ezután délutáni pihenő volt megint (szegény Szilvit sikerült is ezzel az őrületbe kergetni:), ugyanis estére komoly terveink voltak. Kitaláltuk, hogy most lesz a napja, hogy megnézzük közelebbről is a Stratosphere Tower-t

Csilli nem érezte olyan jól magát, így ő visszament elég hamar, mi azonban kitartóan gyalogoltunk. Meg is érkeztünk áhítatunk tárgyához, és nem mondom, hogy nem állt meg bennem az ütő, amikor az első bungee jumping-os emberkét láttam zuhanni az épület tetejéről. Bár mi ezt nem készültünk kipróbálni, aggodalomra azért volt még ok bőven Szilvi végül úgy döntött, hogy ő nem akar órákat sorban állni egy kis adrenalinért, így ő is visszatért a szállodába. Már csak két leány volt talpon a vidéken, akik eléggé őrültek ahhoz, hogy mindenre fölüljenek egy 350,2 méter magas torony tetején. A Stratosphere tetején 3 úgynevezett ride van. 1.: szabadesés torony, 2.: libikóka, 3.: polipkar. Az elnevezések saját agyszüleményeim az első kivételével. A szabadesés tornyot senkinek nem kell magyarázni, ez olyan, hogy felvisz és ledob. Na most ez az a fajta volt, ami fellő, és ledob rögtön utána, ami azért elég durva sikításokat képes kihozni az emberből Aztán még egy párszor föl-le megy, de az már laza, olyankor már mosolyognak az emberkék. Ezt túléltük (papucs és szemüveg nélkül persze), jöhet a következő. Na nekem ez volt a legrosszabb. Nagyon rossz volt, mert ugye előre láttuk, hogy hogyan működik a szerkezet, mikor mozdul előre, mikor hátra. És mikor csinál úgy, mintha most ledobná az embereket  mélybe. Vazzeeeeeeeeee. A második sorba ültünk, és emlékszem, hogy a Zsófi rám nézett, és megkérdezte, hogy “Dóri, jól vagy?”, mire én csak egy fejrázással feleltem De nem volt már visszaút, én bátor vagyok, és megcsinálom. Elvégre egyszer már egy repülőből is kiugrottam vagy mi a manó. Később egyébként rájötten, hogy azért volt rossz, mert nem volt semmi ami az ember felsőtestét rögzíti, csak a lábadat fogta a biztonsági kar. Így mindenki öszötönösen fölemelte a kezét (Zsófit kivéve, aki görcsösen kapaszkodott:), és én egyből meg is kapaszkodtam a szék támlájában. És akkor hinta-palinta!!!! Tudtuk, hogy az első kör után lesz egy olyan, amikor visszahúz, majd megáll, és utána hirtelen ledob. Namost Zsófi ezt így reagálta le: “Dóri, mindjárt elengednek, mindjárt le fogunk zuhanni, Dóriii!!!!”, mire én: “Zsófi, kusssss!!!!” Aztán elengedtek, mi meg sikítottunk, ahogy a torkunkon kifért Ezután a polipkaros téma már relaxáció volt a javából Várakozás közben összeismerkedtünk pár olasz turistával, aztán a ride után fotókat nézegettünk, és jól kiröhögtük egymást Összességében nagyon szuper volt, biztos mennék még egyszer, ha arra járnék Ja, és miután lejöttünk, anyukámnak csak ennyit írtam egy e-mailben: “Erre keress rá a YouTube-on: Stratosphere Tower thrill rides. Mindre fölültünk Puszi, Dóri”. Örült nekem nagyon

Ezután a sok élmény után visszaindultunk a hotelba, de útközben elfáradtunk, így leintettünk egy taxit Kicsit még vásároltunk, majd vissza az Imperial-ba, ahol Szilvi várt ránk, és eljött még velünk egy kis éjszakai/hajnali sétára. Megnéztük, amit még eddig kihagytunk, összeismerkedtünk pár érdekes figurával, majd hajnali fél 7 körül álomra hajtottuk a fejünket. Engem 9kor a Szilvi ébresztett azzal, hogy “Dóri, kelj már föl, már így is késésben vagytok.”. Zsófival ugyanis 9kor akartuk elhagyni a hotelt. Úgyhogy villámzuhany, cuccok bedobálása a bőröndbe, és már indulhattunk is. A reptéren minden olajozottan ment, úgyhogy hamarosan fel is szálltunk a Honolulu felé tartó repülőre!!!! Az viszont már egy másik bejegyzés lesz

Egy hős vagy, ha ezt egyben végigolvastad

Puszi,

Dóri

P.S.: itt minden rendben amúgy, lenn vagyok Szegeden, minden nagyon tetszik (a barátaim erre mindig azt mondják, hogy majd vizsgaidőszakban nem így fogom gondolni:)), kedvesek az emberek, segítenek ha eltévedek egy kicsit, az autósok nem akarnak palacsintát csinálni belőlem, úgyhogy minden szép és jó. Csak ne kéne anatómiát tanulni

…

Itt ülök Bécsben a reptéren. MONDOM ITT ÜLÖK BÉCSBEN A REPTÉREN. Na nem mintha ezt az információt képes lenne az agyam feldolgozni, de azért mégis csak egy k…a jó érzés. Szóval itt vagyok Bécsben, van free wifi, és rohadtul senki nincs netközelben. Biztos mindenki rétest süt nekem xD Az agyam képtelen tartani ezt a tempót egyébként, szerintem ő még Hawaii-n van, és az óceánparton ücsörög Most készülök felülni az 5. repülőre egy olyan másfél napos intervallumon belül, úgyhogy eléggé szét vagyok esve. De nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy ma este végre a saját ágyamban aludhatok majd. De csak azután, hogy láttam nagyon sok embert, akit szeretek, megismerkedtem az unokaöcsémmel, és rosszullétig ettem magam rétessel, lepénnyel, és egyéb kímélő finomságokkal

California bejegyzés lesz (majd egyszer:), a repülőn már írtam belőle, meg már azért előtte is, dehát azért eléggé sok minden történt 3 hét alatt. De ami késik nem múlik. Lesz minden, csak most már érjek már haza!!!!

Tudom, már tényleg mindjárt

Mindenkinek képzeletbeli puszik és ölelések tömkelege,

Dóri

…

Gyorsan annyit, hogy írtam a blog.com-nak, hogy valaki mondta, hogy vírusos a blogom, és csekkolják le. Ők azt mondták, hogy nem látnak semmit. Se nekem, se Csillinek (akinek az enyémnél jóval komolyabb vírusirtói vannak) nem jelez a számítógép semmit. Csak szólok

Tegnap este megérkeztem New York-ba. Csilli és Zsófi kijöttek elém a Penn Station-re, bár megtalálni egymást nem volt egyszerű, mert késett a vonatom, telefonom meg ugye már nincs. Így ők kettéváltak, de végül csak megtaláltuk egymást az emergency-találkahelyen Ezután mesébe illő pechsorozat vette kezdetét, mindenféle végtelenített lépcsők, metro service change-ek, és nem működő liftek képében. Nem is olyan egyszerű 2 bazinagy bőrönd, meg a hátizsák-laptop táska kombó mozgatása. Még jó, hogy hárman voltunk rá Azért éjjel 1 körül csak megérkeztünk Brooklyn-ba Külön szobát és ágyat is kaptam I love you Csilli és Zsófi!! Köszi mindenért

Ma 11-kor sikerült is felkelni, és elkezdeni az első normális napomat, a visszakapott, normális(?) életemben Átmentünk a Zsófihoz egy kicsit, aztán összeszedtük Csilli középső gyerekét. Miután hazaértünk bedagasztottam a lángost, aztán Csilli elvitte a két lányt a múzeumba, én meg elindultam normális carry-on bőrönd után nézni. Találtam is egy szép darabot, úgyhogy holnap megint átcsoportosítás következik. Így is majd’ megőszültem mondjuk, mire mindent sikerült belepakolni 2 bőröndbe, és megmondom őszintén, reménykedtem, hogy az egyiket már ki se kell nyitnom hazáig, de nem így lesz, mert túl nehéz. Mindegy, ez legyen a legnagyobb gondom az életben Miután visszaértem (olyan jó volt csak úgy sétálgatni; nem kellett sietni, nem volt nálam telefon, így senki nem is tudott zaklatni a hülyeségeivel) megsütöttem a lángost. Finom lett, vittem át Zsófinak, ő meg adott nekünk tejfölt cserébe A nap további részét itt  töltöttem Csilivel (egész nap esett az eső; ejnye New York, hát így kell engem üdvözölni?? Nem baj, holnap kiengesztelhetsz:)), aztán olyan 11 körül átjött Zsófi és Szilvi. Utóbbi most érkezett Skóciából, de azért éjfélkor még elindultak Manhattan-t nézni Így van ez, ha az ember New York-ba jön, nem vesztegetheti az időt Holnap én folytatom vele a túrát, mert a többiek dolgoznak. Remélem kisüt a nap.

Múlt csütörtökön megérkezett az új au pair Németországból. Aranyos lány, még minden új neki, tetszik neki a család. Khm, majd úgyis megváltozik a véleménye max. 3 hónapon belül. A család rendes volt, kaptam tőlük tortát, fényképeket a gyerekekről meg köszönöm-kártyát, és vettek nekem egy szép táskát. Kicsit meglepődtem, mert nem számítottam semmire. De azért jól esett, mikor mondták, hogy hiányozni fogok. Ők is örültek a fényképeknek. Aztán kedden apuka kivitt az állomásra fél 5-kor, majd 2 és fél óra várakozás után jött is a vonatom

Nagyobb katarzisra számítottam, de úgy látszik kell egy kis idő ahhoz, hogy kiengedjek. A nyugalom azonban már megvan, ennél többre most nem is vágyom. Az, hogy itt lehetek a barátaimmal mindenért kárpótol. Na és persze az sem egy kellemetlen gondolat, hogy most 3 hét pihenés következik az újabb kihívások előtt. Mert megérdemlem

Most elhúzok aludni, mert ma azért már illene emberi időben felkelni, főleg, hogy Szilvinek csak 2 napja van. Úgyhogy New York sightseeing következik, juhúúúú!!

Fogalmam sincs, hogy mikor fogok írni a következő alkalommal, de megkockáztatom, hogy a következő bejegyzést már a saját ágyamon ülve fogom pötyögni, túrós rétest eszegetve

Mindenkinek sok puszi,

Dóri

Technikailag még 9 nap van hátra, de mivel nem valószínű, hogy írok kedden bejegyzést, így eljött a legjobb pillanat a visszaszámolásból:

1!

Már csak egy hét. Huh. És utána ellazulhatok megint. Nem lesz nyomás rajtam, hogy vigyázzak 3 kisgyerekre; ne essen bajuk, legyenek boldogok, szerezzenek élményeket; aztán nem kell többet együtt élnem olyanokkal, akik gyakorlatilag idegenek számomra, és nem én választottam őket (pontosabban minimális beleszólásom volt). Olyanok fognak körülvenni, akiknek én is számítok, akiket érdekel az, hogy én is jól érezzem magam, és boldog legyek. Kialakíthatom a napirendem, járkálhatok ki-be a házból anélkül, hogy a riasztó idegesítő géphangon hangosan bemondaná mindenkinek, hogy éppen melyik ajtón hagytam el a házat. És ez most csak a jéghegy csúcsa, de a többiről nem is írok, mert már mindegy. Már tényleg nem számít. Napra pontosan mához egy hónapra ilyenkor már egy repülőn fogok ülni hazafelé. HAZAFELÉ.

Ez egyben azt is jelenti, hogy már 21 hónapja itt vagyok. Ami durva. Egyrészt azért, mert ha visszanézek, azért nem tűnik ilyen soknak. Másrészt meg azért, mert ha belegondolok, hogy ennyi 2 év, akkor rájövök, hogy az élet nagyon gyorsan el fog repülni, úgyhogy épp itt az ideje visszavenni a kormányzást és gőzerővel elkezdeni csinálni a saját dolgaimat. És tudom, hogy minden vissza fog zökkeni egy régi/új kerékvágásba, nem lesz megállás. Ami jó. Pont az lesz a jó az egészben, hogy tényleg lehetőségem nem lesz melankóliába esni, vagy töprengeni, mert ezernyi új kihívás áll előttem. Amiknek meg kell felelnem a legjobb tudásom szerint. És meg is fogok nyilván. Ez nem kérdés.

Holnap elkezdek pakolni Kíváncsi vagyok, hogy mennyi cuccot kell kiszórnom. Szerencsére én nem kötödőm tárgyakhoz (a könyveimet kivéve) különösebb módon, úgyhogy nem lesz túl nagy trauma. Még találkozom majd az itteni barátokkal is egy utolsó kis hanging out-ra Aztán a következő alkalommal mindenkit a saját házában látogatok meg A sort Ulával kezdem majd, karácsony tájékán. Ő egyébként most Skóciában van, ott jár fősulira. A tippem az, hogy Londonban futunk majd össze, ugyanis Peti Angliába utazik kb. 5 nappal azután, hogy én hazaérek, és nem jön haza az ünnepekre. Így 2 legyet ütök egy csapásra. Ja, nem is, hármat, mert még sosem jártam Londonban

Ja, azt nem is mondtam még, hogy találtam albérletet Szegeden. Ez nagyon vicces volt egyébként. Rámírt az egyik volt osztálytársam facebook-on, hogy mi van velem. Mondtam neki, hogy felvettek, mire visszaír, hogy ha szeretnék, akkor beköltözhetek mellé az albérletbe, mert pont üres a másik szoba. Így történt, hogy 1 nap alatt lett hol laknom A jó karma, mi?

Fura, hogy itt áll a küszöbön az, amire kis túlzással több, mint 9 hónapja várok. Most már olyan természetes, minden a helyére kerül egy pillanat alatt, amint felszállok a vonatra. Nyilván a szabadságnak is megvannak a maga árnyoldalai. Pont erről beszélgettünk Andy-vel ma, hogy milyen jó az, amikor azt mondhatod, hogy “Én már felnőtt vagyok, és azt csinálok amit akarok.” Igen, csak ilyenkor a döntéseinkért valóban csak egy ember fogja tartani a hátát. Másképp persze nem is lenne értelme, különben sosem fejlődnénk, és tanulnánk a hibáinkból. Ő épp most van egy dilemma kellős közepén, ugyanis nem tudja, hogy be tudja-e fejezni a főiskolát. Az történt ugyanis, hogy még tavaly elkezdett pilótának tanulni, és idén februárban megpályázott egy gyakornoki állást (nem tudom mi erre a szakkifejezés), amit most meg is kapott. Csakhogy ez rengeted időt elvesz, és a pilótaiskolát is folytatni fogja. Ebbe pedig nem fog beleférni a “rendes” felsőoktatás. Úgyis pilóta lesz, én már tudom hogy fog dönteni És ő is, csak még nem meri kimondani

Nem nagyon tudom mit írjak még. Jön a héten az új au pair. Német, ex-triatlonos, remélem bírni fogja. Küldtek neki üdvözlőkártyát az orientációra. És elkezdték beadagolni a gyerekeknek azt is, hogy én megyek haza. A nagylány megértette, és már csinált is nekem búcsúkártyát, de mondta, hogy még fog többet is Olyan kis aranyos volt. A kicsik nem vágják mi van, szegénykéim majd csak akkor értik meg, mikor egyik nap nem leszek. És a következőn se. Ésígytovább. De biztos, hogy hamar megbarátkoznak majd az új lánnyal is, mert tényleg nem félős gyerekek. Nyitottak, kedvesek mindenkivel.

Furcsa lesz ez az utolsó hét, mert olyan “minden utolsó” hangulat lesz, amit nem szeretek. Meg a búcsúzkodás…grrrrrr…nem vagyok egy nagy búcsúzkodós típus. Legszívesebben az éj leple alatt kimásznék sz ablakon, és angolosan távoznék. De mivel Amerikában vagyok, ezért kénytelen leszek végigcsinálni az itteni szirupos verziót. A könnyeimet viszont tutira megtartom a hazaérkezés örömére

DC Évi ma már a saját ágyában aludt, holnap pedig Evita is hazarepül. Biztonságos utat Evita! Otthon találkozunk!!!!

Most ennyi. Azt hiszem mondhatjuk, hogy jól vagyok. És boldog is, mert tudom, hogy milyen szerencsés ember vagyok.

Nos, igen. Itt vagyunk most. A már oly sokszor emlegetett beach house-ban. Ami nem a parton van, nagyon kicsi, übergiccses, és rohadt hideg van benne. De a miénk…

Tudom, lássam a szépet és a jót a szituációban. Ööö…mindjárt…gondolkodom…Na jó, pl. az jó, hogy valószínűleg laza hét lesz tényleg, és nem fognak teljesen az agyamra menni, tekintve, hogy itt van a rokonság nagy része is a közelben, ahol szintén vannak gyerekek (nem ennyire kicsik, de még pont játszós korban). És nem kell korán kelni, ez is plusz. Aztán közel van az óceán. Mondjuk én pont nem vagyok egy nagy beach person, de azért mindenképpen kellemes úszkálni egy kicsit néha. Vagy mondjuk futni a homokban. Na, megy ez! Mindjárt meggyőzöm magam arról is, hogy örökre itt akarok maradni, és pesztrálni a gyerekeket. Haha.

DC-i Évi most szombaton fog hazamenni, úgyhogy vele itt már nem fogok találkozni sajnos. De majd Budapesten szeptemberben igen!! Pénteken este még átmentem hozzá, főztünk vacsorát (az ő családja ugyanis épp a Bahamákon nyaral, és valahogy őt nem akarták elvinni magukkal), aztán megnéztük a Mi kell a nőnek című filmet Mel Gibson-nal. Legjobb Tényleg ilyenek a nők LOL Rám hagyományozott pár cuccot, aztán könnyes (nyilván) búcsút vettünk

Szombat reggel összepakoltam, és 11kor elindultunk. 2 autóval jöttünk, nem tudom miért, de ez 6 csillagos ötlet volt, akárkinek a fejéből is pattant ki. Így max. 2 gyerek jutott egy autóra, ami azért lényegesen kellemesebb a 3nál. Papa, és Apuka felváltva vezettek, meg a gyerekeket is cserélgettük, úgyhogy senki nem unatkozott. Mondjuk papával azért jobb egy autóban lenni. Ő ugyanis nem bírja a csendet, és mindig beszél mindenféléről, ahelyett, hogy a gyerekekhez beszélne fület sértően magas és szirupos hangon. Mert apuka meg ez a véglet. “Oh, little angel, are you hungry? Dori will give you something!”- mikor a gyerek elvan magában és bámul ki az ablakon, miközben folyik a nyál a szájából. Mindegy, lényeg, hogy valahogy lejutottunk.

Én egyből elvittem őket a játszótérre (száz méterre van a háztól), hogy apukák ki tudjanak pakolni. Viszont rendesek voltak, mert megcsinálták az én ágyamat is, és nagyon megköszönték, hogy az elvileg szabadnapomon ilyen segítőkész vagyok. You’re welcome. Ezután relax volt nagyjából, ők mentek a többi rokon bérelt házát megnézni, amit én kihagytam valamilyen iskolai papírokra hivatkozva. Tudom Anya, hogy antiszociális vagyok. Ez van. Most minek menjek egy csomó ember közé, akikkel eddig egyszer találkoztam, és nincs közös témánk? Úgyis csak ülnék egy helyben mint egy bábu, és senki nem szólna hozzám, max. sajnálatból, az meg kösz nem kell. Most is épp családi vacsora van, én meg blogot írok. Mondjuk tudom, hogy csak késleltetem az elkerülhetetlent De mondjuk akkor most megint mondhatnám, hogy nem értem minek kellek én ide…nem baj, mert…

…már csak…na mennyi??? 2 hét!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Kettő hét. Azaz Dóri-időszámítással mérve SEMMI. Tehát ehhez is tartom magam. Mosolyogni fogok ha kell, beszélgetek a rokonokkal, tényleg akármit. De amíg adnak választási lehetőséget…:) Szombaton visszamegyünk, és kezdhetem szortírozni a cuccaimat. Nagyon durva. Ja, közölték, hogy mivel az új au pair-t egyből az ő új szobájába akarják költöztetni, és még előtte ki is festenék, át kell költöznöm a játszószobába. Még szerencse, hogy nem vagyok érzelgős ezzel a témával kapcsolatban. Felőlem a házból is kidobhatnak egy héttel előbb, még meg is köszönném basszus.

Persze ajándékot fognak kapni, vettem szép képkeretet, telerakom fényképekkel. Egyetlen egy ember fog hiányozni innen, és az a kislány lesz. Félelmetes, hogy mennyire hasonlóak vagyunk. Furcsa ezt mondani egy 3 és fél évesre, de így van. Ő a legkedvesebb gyerek, akivel valaha is találkoztam. És a legmagasabb érzelmi intelligenciával rendelkező is. Csak néz az emberre azokkal a nagy szemeivel, és látni rajta, hogy érti. Mindent ért. Nyilván bizonyos dolgokat még csak az ő kis kezdetleges szintjén, de akkor is megérti. Ő még egy igazi szabad lélek. És csak remélni tudom, hogy az is marad. Hogy nem rontják el. Járkál fel-alá, és mesél a kitalált állatkáinak, majd közli velük, hogy milyen szép ez a nap, hiszen nézzék csak hogy ragyog az ablakon a fény. Egy szó mint száz, vele szeretnék még találkozni valamikor, valahol életem során. Mondjuk egy olyan 15 év múlva. Reméljük…

Lassan felbukkanak az évértékelő (ebben az esetben 2) gondolatok is. Úgymint: Megbántam valamit? Megérte? Miért? Mit tanultam? Másképp csinálnám? Mit köszönhetek az itt töltött időnek?

És a legfontosabb: hol vagyok ma, a 2 évvel ezelőtti önmagamhoz képest? Közelebb kerültem ahhoz az emberhez, aki lenni akarok? Hajjaj. De ezt még nem fejtem ki most, mert akkor mi marad majd az utolsó bejegyzésbe.

Ja, még a házról akartam írni egy kicsit. Biztos mindenki látott már ilyen macskás öreg néni házat. Ha máshol nem, akkor tévében. Na ez a ház ugyanaz, csak kagyló edition-nel. Nagyon durván félelmetes, hogy akárhova nézek, MINDENHOL kagylók vannak. De ilyen random helyeken is, ahol nem várnád. Pl. a legalsó polcon az éjjeliszekrényen tele egy befőttesüveg. Hogy ennek mi funkciója van, azt ne kérdezzétek. Kagylós képek a falon, kagylókkal díszített lámpa, képkeret, függöny, ágytakaró…Én ilyet még életemben nem láttam

Dominic Monaghan és Megan Fox, Eminem és Rihanna klipjében? Érdekes.

Majd még jelentkezem ezen a héten valószínűleg, meglátjuk mi lesz.

Élvezzétek ki még ezt a pár hetet a nyárból!

Péntek este fél 9. Itt ülök a süppedős-lábfeltevős fotelomban, és nyomogatom a számítógépet. Ez a hét nagyon hosszú volt, tegnap már alig láttam ki a szemeimen.

De most minden szép és jó; már 24 órával, egy doboz Ben&Jerry’s jégkrémmel, és egy tűzforró zuhannyal később vagyunk, mint tegnap ilyenkor. És még anyukámmal is beszéltem. Mire is vágyhatnék még? Szabad hétvége? Igeeeeen!!!

Kedden végre eljutottam a moziba. Évivel együtt mentünk, de láthatóan ő nem igazán figyelt rám múlt hétvégén, miközben azt ecseteltem neki, hogy miért is lesz király az Inception. Ugyanis ő abban a tudatban volt, hogy a Salt című Angelina Jolie mozira ülünk be. Mindegy, mindenki azt néz, amit akar, elvégre a film közben úgysem beszélnénk egymáshoz. Csak az enyém kicsit hosszabb volt, mint az övé

Aki még nem látta az Inception-t (Eredet), az menjen el, és nézze meg. Most. Mert ilyen zseniáis ötlet, így kidolgozva évek óta nem volt a mozikban. I love Chris Nolan. A Batman-ért is, és most ez… Napok óta azon gondolkodom, hogy most eldőlt-e a végén, vagy sem. Ugye eldőlt??? Szerintem megingott egy kicsit, tehát eldőlt. (Bocs attól, aki nem látta, de nem akarok spoilerezni) Nagyon durván berántott 2 és fél órára, szerintem végig tátott szájjal ültem. “The dream is collapsing!”, meg Arthur non-gravitációs jelenete?? Na, eleget áradoztam, nézzétek meg!!!!!

Szerdán volt az utolsó “Women in business leadership” órám Még eljártam volna egy darabig. Szuper professzor, inspiráló, kedves csoporttársak. Nem baj, tartani fogjuk a kapcsolatot. AnaPaula, akivel együtt kellett dolgoznunk pár project-en, adott nekem egy ilyen csilingelős, lógókákkal teli karkötőt, mert egyszer mondtam neki, hogy mennyire tetszik az övé. Erre szólt az anyukájának Brazíliában, hogy ugyan küldjön már egyet nekem!!!!! Komolyan, hihetetlen, hogy milyen emberekkel találkozom. Nem tudom még mit küldök majd neki otthonról, de valamit biztos. Jajj, ez a sok szeretet Holnap osztálybuli lesz a professzor házában, mert ő elmegy a hétvégére, az au pair pedig otthon marad, és meghívott mindenkit.

Most épp az előbb említett Ben&Jerry’s fagyit eszem, mert végre találtam kanalat Ízesítés: Stephen Colbert’s Americone Dream. Stephen Colbert az a csávó, aki egyszer majdnem elnevezett magáról egy hidat Magyarországon. Mi van benne? Vanilla ice cream with fudge covered waffle cone pieces & a caramel swirl (vanília fagyi karamellel bevont édes tölcsér darabokkal, és karamell örvénnyel középen). Egymillió plusz kalória…egy ilyen hét után??? Simán megeszem.

És hogy miért volt nehéz hét? Több oka is van. A két kicsinek már egyáltalán nincs tábor, egész nap engem boldogítottak. A nagy meg déltől volt velünk minden nap, de mivel ő a bajkeverő, ezért ezt nem díjaztam annyira. Az a baj, hogy apuka napi 15-20 smst küld, és egyfolytában utasításokat ad. Hogy most menjünk a játszótérre, vagy a medencébe, vagy ne menjünk sehova, mert fújni fog a szél, vagy túl meleg van. Vagy csak simán óránként küld egy ilyet: “Hi, all good?”. És ha nem írok vissza rögtön, akkor idegbeteg lesz, mert azt hiszi, hogy valami baj van. Ahhhhhhhhhhhh. (Mindegy, 3 hét. Addig felőlem már napi ezer üzenetet is küldhet.) Meg a másik. Hogy csináljunk projecteket a gyerekekkel, meg vegyük át megint az ábécét stb. Persze, majd amikor 10 órákat dolgozom naponta, akkor még pont projectekkel fogok szarakodni. Gyerekek, eljátszanak magukban. Nem azt mondom, hogy nem kell velük foglalkozni, de ez az amerikaiak hülyesége, hogy mindig tanítsak nekik valamit, MINDIG, egész nap tágítsam a búrájukat. Az összes mese is ilyen tanító, semmi lazaság ám. Hupikék törpikék??? Dehogyis. Little Einsteins, Wonder Pets, Oso, My friends Tigger and Pooh (igen pór Micimackó változat, mindegy, őt úgyis utálom), ésatöbbi.  Meg fölmegyek reggel, köszönök, és akkor első kérdés, hogy “Hol a nagylány fürdőruhája?”. Így. Sarkon fordultam, és fölvittem neki, mert ugye ÉN megszárítottam, csak be kellett volna raknia a táskába. És nagyon jól tudta, hogy a szárítóban volt. De vette a lapot, mert utána mondta, hogy “Oh, Jó reggelt.”. Ezek után nem szóltam semmit. Jobb is, azt hiszem. Meg minden nap késett, a mait kivéve. Tudom, hogy én is megcsinálhatnám azt, hogy ha késik kedden fél órát, akkor szerda reggel én is később megyek föl, csak bennem meg van egy ilyen belém-aztán-csakazért-sem-fogsz-tudni-belekötni gén, így pontos vagyok. Jajjjj, de jó lesz már irányítani az életemet végre. 3 hét. Basszus, foglalnom kell vonatjegyet.

Ja, a jegyekről jut eszembe. Kedden kaptam egy e-mailt az ügynökségtől, hogy elintézték, amit kértem. És hogy mit kértem? Azt, hogy ha lehet, akkor legyenek szívesek ugyanarra a járatra foglaljanak nekem jegyet, amivel a Zsófi is megy. Juhúúú, együtt repülök haza a Zsófival!!! Pontosabban ő csak Bécsig jön, de a maradék 2 órát már kibírom valahogy egyedül is. Addig meg az ő agyára fogok menni Előre is bocs Zsófi Szeptember 16, délelőtt 11:15. El lehet kezdeni rétes recept után nézni, meg jóféle pálinkát keresni valakinek a pincéjéből

Hétvégére városnézés van betervezve, be kell hozni a lemaradást. Mindent megnézek, amit eddig kihagytam. És valamelyik este megint a Lincoln Memorial-nál fogok ücsörögni, ha valaki esetleg arra jár majd. Ez például hiányozni fog egy kicsit. Meg Georgetown, a Potomac, a Waterfront, a kajakosok, a sok futó- és bicikliző ember… De nem baj, mert úgyis visszajövök még Amúgy meg ha nem csal az emlékezetem, akkor Szeged sem egy kimondottan csúnya város

Anyukám nagyon lelkesen intézi a dolgaimat (amit nagyon szépen köszönök!!!!), mindenről informál, mindent beszkennel, és átküld, talált nekem albérletet (vasárnap kiderül, hogy biztos-e), ilyesmi. SzuperAnya vagy!!!! És azt sem hagyhatom ki, hogy Kitti felajánlotta, hogy leutazik, és beiratkozik helyettem! Valószínűleg ketten mennek majd Több szem többet lát ugyebár Szóval köszönöm Kitti neked is!

Nádjának és Ágostonnak boldog névnapot! Szeptemberben végre találkozhatok utóbbival is. De jó lesz! Ágoston baba

Nem jut eszembe semmi más. A Csilli Tours ™ ezerrel szervezi a California túrát, amit nagyon szépen köszönünk.

Mindenkinek pihentető hétvégét!

Dóri